Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
2011. október 20.
X. évfolyam 10. szám.
"Vétkesek közt cinkos, aki néma" Babits Mihály

Weiner Leó
Magyar népi táncok.
III. Andante
Miskolci Szimfonikus Zenekar
Kovács László vezényel
Könyvajánló
l
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Tartalom
2.oldal
próza, versek
3.oldal
próza, versek
4.oldal
elfeledettek
5.oldal
klasszikusaink
6.oldal
gondolatok
József Attila
Ős patkány terjeszt kórt...

a ledér táj lenge ködbe öltözött
áttetszik teste a borzas fák között
hegy csúcsa sejlik
fekszel hanyatt
pihés szivárvány ível kagylós köldököd alatt
összezárt combok érett lágy kebel
harmatos az ösvény
érted esdekel
hogy fuss rajta hozzám

vagy csak én hiszem
átvarázsolni éned tűzön vízen

a dunán könnyű pára a nyárfán levél lebeg
reszket finom kocsányán mint hajszolt idegek
ritmusára a kéz meg-megremeg
a szív ki-kihagy
de te messze messze vagy
kontyolod éppen zuhatag hajad
majd leengeded hadd hulljon álmatag
tekintetek elől takarni válladat

tükör ránc fintor
ősz szál
fintor megint
és a karcos őszi reggel hűsével meglegyint

kilépsz a tájból
elillan melled combod köldököd
tépett gyolcs a köd a rőt folyó fölött
és minden nevén neveztetik
út az út
és hegy a hegy
az út a hegyről a völgybe megy
a hajnal káprázata is elinal
hiányod sistergő fájdalmaival

már mustízű ágyékod sem ejt rabul
hatvan felé az ember kijózanul





Rózsa András
őszi elégia
Először csak a virágok szirma hullt,
a sűrű ködben megszöktek a színek,
ég-kék lapult a látóhatárra,
szürkévé olvadt a mélyzöld liget.

Futott a víz, forrt és bugyborékolt,
kén- és dögszaggal terhes levegő
kényszerült a lomha széllel tovább.
Dermedtté tette lelkünket az ónszívű idő.

Végül csak keselyűk maradtak,
sok horgas csőr, görbült karom,
taposták, tolták egymást, s tort ült
hullák szemén a győztes hatalom.

Millei Ilona
Apokalipszis
Rövidek ezek az esték.
Mire átkötözöm sebeim,
hogy ne vértől lucskosan omoljon eléd a versem,
     - bár, mondják, rám férne némi vígság,
     frissen buzogó vérpiros betűk halottfehér papíron,
     lobogó meleg szín fájdalmas rímeimre-
mire elszorítom a tegnapot
s az üzletek, adók, tartozások között lüktető
lázas máról az átgennyedt kötést sziszegve lebontom,
mire a visszaköszönés nélküli találkozások sorra kifakadnak
s elfolynak a rontó, semmibe dülledő tekintetek,
mire kitörlöm a kicsinyes bosszúk fekélyeit és ajkamba harapva
sorra veszem valamennyi sajgó kelevényem, végül
tisztába pólyálom magam, ahogy anya gyermekét,
addigra bizony igen-igen későre jár.
Addigra már olyan késő van, hogy szinte túl korán.
A holnap még csak sejtés, zsibbadt tagokban rémlő
ezernyi volt kezdet, már majdnem tudás,
de még nem az. S épp ezért remény?
Hány holnap hullott el! Mögöttem ígéret hegyek,
kopár,
           sziklás,
                       felsebzett táj.
Rövidek ezek az esték, - a most
tegnap és holnap határán. A vers átvérzett,
lefejtett gyolcs, - s mondd, miből kerül tiszta,
gyógyító kötés?! 
Lehoczki Károly
Kötés

Pápay Aranka
Lejárt szolgálat
Nyikordult a kertajtó, amikor Teréz a megrakott vékát csípőjére szorítva visszafordult, hogy behúzza maga után. Megállt egy percre, tekintete végigpásztázott a gondozott ágyásokon. Az idén gyönyörű volt a zöldborsó, de amit nem szedett le időben, az leszáradt. Az uborkát meg nem kellett volna öntözni, azt mondják, azért lett keserű.
– Annyi baj legyen, vettem a piacon, ők is megtehetik majd – vonta meg vállát, elindult a ház mögül, fel a veranda lépcsőin. Innét már kilátott a kapu felé, ki a néptelen utcára.
– Korai még az idő – nyugtázta a csendet és belépett a konyhába. Letette a friss zöldségekkel teli kosarat, aztán átment a lakásba. Még egyszer átnézte a pénzes kazetta tartalmát, a pontos elszámolást, aztán gondosan elfordította a míves zár kulcsocskáját.
Előbb a hálószobát rakta rendbe, felhúzta a tisztát párnákra, paplanokra a legszebb damasztból. Amit egy hete lehúzott, az már frissen, bevasalva rendre a szekrényben lapult. Begyakorolt mozdulatokkal még egyszer letörölgette a port a nappaliban is, aztán tiszta kötényt kötött és hozzáfogott a ragyogó konyhában elkészíteni az utolsó ünnepi vacsorát. 
                                                                          tovább>>>

1)

A nyári kemencében kisült már az ősz,
barna kérge ropog a talpam alatt.
Tegnap már hervadt rezeda illatot
hozott magával a fáradt alkonyat.
Falrepedésben bujdokol a pók,
a nap felé száll a nagy szarvasbogár,
végre elmúlt ez a rozsdás vas szagú,
keserves szülésbe beleizzadt nyár.
Nem várok semmit a lepergő napoktól,
mindegy, hogy hoznak, visznek valamit;
a kerti padon ülve szemlélődöm,
cserjék árnyékában a halál lapít.

2)

Kék pendelyében megborzong a reggel,
érzi, hajában hűs szellő motoz.
Felnevet, mikor kinyújtott kezébe
a lucról belehull egy szép toboz.
Kacagása ébreszti a kertet.
Felébred fészkén a cinke, a csíz.
A konyhában már gőzölög a kávé,
melegszik csendben a mosdóvíz.

3)

Szőlőt szemezget szeretőm,
hűs héja hasad gyöngyfogától,
és édes, bíbor leve csurran.
Boldognak kéne lenni mától.
Örömmel fogadván a hajnalt,
kávét főzni, kenni a zsemlét,
s ha az ágyba visszahív az alt,
feledni, hogy közelg a nemlét.

4)
A nyári kemencében kisült már az ősz.
Barna cipóhéja talpam alatt roppan.
Életem előttem hever dararabokban.
Véled majd újból összerakom.
Kajuk Gyula
Zebegényi kertben
HOMÁLYOS A SZÓ? CSAK A TÉR A SÖTÉT,
hova tör, csak a szív kusza rajzolatú,
csak a szomjú baromnak nem nyíl’ a kapu,
ha megétetett gazdát altat a vég.
S míg zöld bögölyök lepik barma szemét,
növényben a dús klorofil szomorú:
rothasztja magát fű, pitypang s a lapu
lelapul, míg testét föld szedi szét.
Homályban szemedet nem látja a szem,
de húsod idegpályám szeli át,
s értem, hogy van kenyér, bár én nem eszem;
és vágyom öledben az ölnyi anyát.
Hát éles a szó, s ha iránya hamis,
ne a szót vesd, ám a homályt, s magad is.
                                                 
1968.


Nógrádi Gábor
Komor vár a sziklaormon,
felette felhők, s a tág végtelen.
Ez a Kékszakáll-birodalom,
sivító, zúgó szél a hegyen.

Egyedül van birodalmában,
mindig egyedül, csak maga,
senki nem várja a szobában,
s asztala mellett is társa önmaga.
Az asszonyok a titkos szobákban?
Vajon velük ott mi lehet?
Élnek, vagy halnak a magányban?
Tőlük sosem jön üzenet
Kékszakáll egyedül, magában.
„Mondd meg, mondd, mert szeretlek.”
Visszhangzik a gondolatában,
amire soha nincs felelet.
A türelmetlen asszonyhit
nem bírja a lelket kitárni.
„Mind ilyen? Te is Judit?
Tudtalak volna szeretni, imádni”.
„Mondd, mert szeretlek,
nyiss ajtót, mert szeretsz”.
Lelki játékok hova vezetnek?
„Már nem akarlak. Te is mehetsz”.

Él egyedül, magában
szobáiban a komor várnak.
Megbékél az örökös magányban?
Van érzés, asszony akit várhat?


Ha számotokra már nem létezem,
Ha szívetek egy kicsiny sarkában nem kuporgok,
Akkor miről szólok?

Ha hajnali ébresztésre nem kértek,
kávét nem kell vinnem a vekker szóhoz,
Akkor miről szólok?

Ha vajas kenyeret nem kell kennem,
vacsorát  nem terítek sóhoz,
Akkor miről szólok?

Ha köröttem sorra elköszöntek,
S nem kell sietnem aggódókhoz,
Akkor miről szólok?

Ha jó szóval sem kell, hogy szolgáljak,
Mondandóm senkihez nem íródott,
Akkor miről szólok?

Ha kérdéseimre nem feleltek,
S nem tudjátok, hogy értetek halódok,
Akkor miről szólok?
                                         
                            Barátaim!
Bodó Csiba Gizella
Miről szólok?
Fetykó Judit
Kékszakáll
l
...
Jándi Dávid
festőművész
Következő oldal>>>
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat,
belezabál, amit kifőztünk,
s emberből emberbe szalad.
Miatta nem tudja a részeg,
ha kedvét pezsgőbe öli,
hogy iszonyodó kis szegények
üres levesét hörpöli.

S mert a nemzetekből a szellem
nem facsar nedves jogokat,
hát új gyalázat egymás ellen
serkenti föl a fajokat.
Az elnyomás csapatban károg,
élő szívre mint dögre száll -
s a földgolyón nyomor szivárog,
mint hülyék orcáján a nyál.

Lógatják szárnyuk az ínségnek
gombostűjére szúrt nyarak.
Bemásszák lelkünket a gépek,
mint aluvót a bogarak.
Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.

S mint a sakál, mely csillagoknak
fordul kihányni hangjait,
egünkre, hol kínok ragyognak,
a költő hasztalan vonit...
Óh csillagok, ti! Rozsdás, durva
vastőrökül köröskörül
hányszor lelkembe vagytok szúrva -
(itt csak meghalni sikerül.)

S mégis bizom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bizom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomúl a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?

Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.


Ady Endre
A muszáj Herkules
Bányai Tamás: Konyhabirodalom nagymosás ünnep
Bárdos László:
A baleset közelében
Bittner János: Úton
Forgács László:
Október-szikraár
G. Ferenczy Hanna: Őszi idil
Juhász Ferenc:
Ős-szélben gesztenyeák
Kamarás Klára: Amálka virágai
Kaskötő István: Őszi reggel
Ketykó István:
A tékozló fiú monológja
Németh Tibor:
Lelkemben valami
Pethes Mária: Trója
Sárközi László:
...a higanyszínű tó...
T. Ágoston László: A tógazda

Baranyi Ferenc: Amig-addig
Gligorics Teru: Hajléktalan
Koosan Ildikó: Bárzongorista
Kovács Jolánka: Mozi
Lelkes Miklós: Frányán ferdült közmondások
Mester Györgyi: Fura kis kaland a pesti éjszakában
Mészáros Márta: Mikor nem szeret...
Ódor György: Valaki mindig
Péter Erika: Sillabusz
Pintért László: Az öregedés korral jár...
Végh Sándor: Baráti kör
Zsidov Magdolna: Ütközet

Dutka Ákos
versek
Bródy Sándor
novellák
Fleck Zoltán:
Mi lehet, mi legyen? –
A Fidesz utáni világ víziója